Beléptem a nagy,nyitott kapun,
Ahol találkozik a sok életút,
Néha eltévedve, de végül mégis rátalálva,
Vétkeimet oly sokszor megbánva!
Első lépéseim őszintén indultak,
A világot botladozva felfedezni,
Elesve, anyám kezét keresve,
Végtelen volt türelmes szeretete!
Semmiség! Hív az ismeretlen!
Járni, így tanulsz meg gyermekem!
Melletted vagyok, féltelek,
Értelme vagy az életemnek!
Apró lépésekből utak lettek,
Amelyek néha felcserélődtek.
A magam útját jártam,
Ahogy gyermekből felnőtté váltam!
Hányszor eszembe jutottál, Anyám,
Még mindig ismeretlen a világ!
Nem múlott el a szeretet,
De már nem nyújtod a kezedet.
Fehér hajjal is az vagy, aki voltál,
Rám mindig reménykedve vártál!
Azt hittem jót cselekszem
A távolsággal megverekszem!
Add anyám a kezedet,
Foghassam , míg lehet!
A világot sem értem nélküled,
Nagyot tévedtem, de szheretlek!
( Szomorú aktualitással folytatódik,tegnap kaptam a hírt, hogy egyedűl maradtam.)
Már nem vagyok gyermeked, Anyám?!
Tőlem elragadott a hideg halál!
Eltávoztál búcsú nélkül szótlanul,
Szemeimből a fájdalom könnye hull.
Nekem életet és reményt adtál,
Ha kellett mindig mellém álltál,
Amikor messze voltam haza vártál.
A múlt képeiből egyet mindig felidézek,
Szemeid meleg fényére míg élek emlékezek!
Itt maradtam egyedül nélküled,
Árva lettem és védtelen,
Mert az idő könyörtelen!
Pécs, 2009-03-07 - 03,11,