A tenger
A tenger milyen mohó, csupa éhség,
Körötted mintegy szarvasbika bőg,
S mint roppant kar óvón ölel a föld
Hogy ne ragadjon el ez a mélység.
Szemedben ott a fény, mint hajadon a tört
Csillámok között ezüstös fehérség,
Őrzi az elhalt múltak estéjét,
Mely soká ring a víztükör fölött.
Akár a tested, lüktető ütemmel
Duzzad egyetlen hullámmá a tenger
És ha rántana egy örvény forgón,
Garázdán, mozgó szavakkal becéz,
Hogy apró réseid közé hatoljon,
S mered tajtéka hegyesen, mint a kés.