A halottak némák.
Fehér arccal fekszenek hidegen,
Érzik, hogy egy élő jár köztük, egy idegen.
Én járok köztük.
Meg-megállva szólongatom őket,
De ők nem felelnek, nem tűrik meg az élőket.
Vagy csak velem nem beszélnek?
Hozzám nem szólnak?
Néhányan idegenek, de vannak kik társaim voltak.
Legalább akik ismertek…
Legalább ők szólnának, tekintenének rám,
Szólongatom őket, de lassan elnémul a szám.
Szépek vagytok holtak…
Márvány arcotok ködben lebeg,
A fehér párában mellettetek villannak lidérc szemek.
De ti nyugodtak vagytok.
Szép és bölcs lelkek,
Hát mondjátok, kérdésemre miért nem feleltek?
Te ott, te ifjú szőke lány!
Tudod mi a szerelem?
Mond, érezted valaha táncolni aprócska szíveden?
Ha tudod mi az,
Mond el titkait, mond el nekem,
Jégkék ajkaiddal suttogd el mi a szerelem!
T ott, ráncos ősz bácsika!
Tudod mi az a bánat?
Volt, hogy a reménytelenség épített köréd várat?
Ha tudod mi az,
Mond el titkait, a véget ne várjad,
Bölcs vén ajkaiddal suttogd el mi a bánat!
Te ott, nyugodt arcú édesanya!
Tudod mi a szeretet?
Láttad vajon gyermeked arcán, mikor fogta a kezedet?
Ha tudod mi az,
Mond el titkait, nyújtsd kegyedet,
Selymes lágy ajkaiddal suttogd el mi a szeretet!
Te ott, apró gyermek!
Tudod mi az a félelem?
Kúszott már fel remegés a torkodon, sötét éjjelen?
Ha tudod mi az,
Mond el titkait, oszd meg énvelem,
Vékony, mosolygós ajkaiddal suttogd el mi a félelem!
De a halottak velem nem…
Velem nem beszélnek, csak hallgatnak,
Nem tudom, hogy nem is tudnak, vagy nem akarnak.
Így hát tudatlan maradok.
Félve hagyom itt őket,
A holtak nem beszélnek, s én nem értem az élőket!