Mikor a szív tanít
Írta: tenger Dátum: Március 13 2009 17:27:10
H
Szeretnélek végre látni,
S ölelni a boldog csillagot,
Megköszönve néki a kegyet,
Hogy engem, egykor itt hagyott.
Teljes hír
Szeretnélek végre látni,
S ölelni a boldog csillagot,
Megköszönve néki a kegyet,
Hogy engem, egykor itt hagyott.
Magas volt nekem az ég
A csillagok engem nevettek,
Talán gúnyból, vagy szívből,
Mindegy, a lényeg valakik szerettek.
Igaz nem volt fényes a napom,
Nem roskadt rám aranyak súlya,
De ne keseregj, te költő, de ne ám,
Szívem, most ezt a ritmust súgja.
A csillagok igaz nem ragyogtak,
De édesanyád arca ragyogott,
Mert ölelhetett téged, a gyermeket,
Kit az Úristen ajándékba itt hagyott.
Nem volt néki aranya, se ezüstje,
De a szeretete mindig átölelt,
S tanított, hogy hittel mond ki
Atyám! A te oszágod jöjjön el!
Nem voltál te soha szegény,
Csak a vágyaid vittek félre,
Mert azt hitted az a sikk.
Ha te állhatsz mindig az élre!
Most már megtanultad te is,
Meg, hogy nem minden a hatalom,
A szív is kell oda, igen a szív,
Mely túlmutat minden szavakon.
Embert formáltak belőled a tizedek,
Az évszázadok? Nem jegyzik nevedet,
A föld már csak ilyen, ilyen fogadd el,
De az ég nyugodj meg, őrzi helyedet.
Soraid az ég, mindig magába zárja,
S örzi mint azt a fényes csillagot,
Mely egykor születésednek napján,
Édesanyád szívében, oly fényesen ragyogott!