Magasra nyúlnak a szomorú fák,
magasról nézik az ódon sírkerteket.
Végtelen hosszan a keresztes parcellák,
és sajgó szívű, megtört emberek.
Távozunk ha időnk egyszer, végre lejár,
a hazai föld barátian el - eltemet.
De én átkozom az élet átkos bajvívóját,
mert elment az kit szeretek.
Magasra nyúlnak a szomorú fák,
lassan érintik a gyönyörű, kék eget.
A zöld tájon hűvös szél szalad át,
csendesen hordozza az íratlan híreket,
megbabonázza az ember gondolatát
s eszébe vés régi emlékképeket:
Hallom elhunyt rokonaim hangját,
s ejtek megannyi könnyeket.
Magasra nyúlnak a szomorú fák,
őrködnek a békés, örök álmok felett.
Óvják drága őseink szent sírját,
amelyre ők hullatnak falevelet.
Minden levél mely röppen, hullik reá
tőlük egy - egy titkos üzenet:
Van bizony élet a szomorú halál után,
hol öröm van s nagy szeretet.