Az út tele virágokkal,
Úgy eldobná fátylát: okkal!
Nem gondol a fényes nappal,
Lelke csordultig haraggal.
Négy évnyi kavargó emlék...
Örvénylik benne a sok kép.
Négy évnyi sem jó, sem szép
Elméje szinte már nem ép.
Millió ármány és csalás,
Sok hazugság és suttogás...
Abban az emberben nincs más,
Külseje csak hamis varázs.
Bár eszét venné a gyűlölet,
Vörös fátyol fedné a szemet,
Sötét uralná a lelket,
S szerethetné akit szeret.
Haragjának oka, tárgya
Szittya sötét ármánya.
Annyit ígért hamis kánya,
Szemet vetett a szép lányra.
Számba venni gaztetteit,
Idő annyi nem is lenne itt.
Csaba kapta az ő terhit,
Vállára rakta gondjait.
Elküldte őt sok-sok évre,
Kívánva: 'Bár vissza se térne!'
Hisz Este ennyit megérne,
Ha neki volna ígérve.
Négy éve győzködi apját:
Csak adná neki a lányát!
Vagy körüldongja anyját:
Beszélje már rá a lányt!
Amíg tudták húzták-vonták,
De mennyit és mennyit mondták:
Korai még a házasság!
Ám végül a lányt eladták.
Emlékárból visszatérve,
Csaba az utolsó reménye,
És ekkor tűnik szemébe:
Egy szempár mered rá kérve.
Tekintete Csabán pihen,
Ólomsúly ül a két szíven.
Fiú szeme: mért mit tettem?
Lányé felel: nem voltál mellettem.