Tornyon állok ez időtlen éjjelen,
Csak az eső zúg egyre, féktelen.
Elmossa a határt ég és föld között
A torony bírja még, oly sokat nyögött...
Agyarként fúródik a szürke térbe,
Semmi földi erő nem söpri félre.
Beborult minden, a magány is gyötri
Örök idők rabja, meg kéne szökni
A tornyon ázok, magamban, merengve-
Mélyen belül mégis fény dereng-e?
Keresem, kutatom, de már nem lelem
Talán tévedtem, mardos a félelem.
Felettem ború, alattam a mélység
Bennem csak űr van, meg iszonyú kétség.
Lefele tekintek, feladni vágyom
Az utolsó lépést mégis megállom.
Erőt ad mostan éledő reményem-
Kitárom szárnyam, elszállok merészen
Új hely kell, ahol meglelem álmaim,
Odáig visznek el csodás szárnyaim.
A torony csak áll, némán és üresen
Lehet, hogy ereje mégsem végtelen?
Hatalmas villám zúzza szét a tornyot,
Port hagy csupán hátra, meg egy kevés kormot.