Valóm minden ruhát
ledobált magáról,
emésztet a harag,
úgy terült rám
mint köd fátyol.
Némileg kisejellet
jellegtelen arcom
alóla,
amint indulatom
szele egy pillanatra
felkapta.
És te önzőn magadhoz
ragadtad a szabadságom,
beléd olvadtam
azt hittem erre vágyom.
Ébredésem viszont
olyan irgalmatlan
fájdalommal járt,
ugrált rajtam vadul
a nélküled
üvöltő magány.
Koporsóm lettél,
oszladozó hullám
utolsó tokja,
beitattál méreggel
és üvegét a
valóság naponta
szájamhoz szorítja.
Én pedig tehetetlen
rabszolgaként nyitom
szám rideg érintését
várva,
így nyelem be
utolsó szavaidat
amik elűztek
temetetlen
magányba.