örök Tér és örökkön illanó Idő
mindkettő rejtezik véges-végtelen
és ami számodra belőlük kinő
az nyúlfarknyi félvak életed
van hogy az Idő az ágyad
szélére ül hallgatni lassú
szívverésed mely el nem bágyad
s hogyan perceg deszkádban a szú
ő látta felnőni az apró magoncot
a Kárpátok fenséges büszke ormán
amelyből fűrész gyalu csupa csont
emberkéz művet majd formál
ráérősen ott marad nem telik
ha álmatlanul magad hányod-veted
de rohan észrevétlen akár évekig
ha teste melegével átölel kedvesed
ilyenkor nem szűk a keskeny ágy
rózsaként kinyílik a sejlő végtelen
nem gyötör semmi a seb se fáj
ha szája nem mondja immár ég veled
a dolgok megszokott egymásutánja
egyszerű emberléptékű természetes
és lelked semmi kétség sem bántja
hol nyúlik hol meg azonnal félre tesz
nagyúr az Idő értőn hallgatott
midőn kigyúlt Csillagod az Ürben
terelte a Térben azt az ősanyagot
amelyből te is létrejöttél a tüzben
és ez az előbb izzó káoszból kilépő
majd kővé érccé vízzé gyémánttá
renddé dermedő üveg-törékeny ékkő
ami mégis édes hazád vén mátkád
házad ágyad avatag ágyadban a szú
a gondos gazda édes gerezdjéből
az álomhozó elringató isteni aszú
becéző simogatással melléd dől
máskor a táguló Tér az örök Űr
a dolgok egymásmellettisége
mindegy bárhogy is görbül
neked csekély módfelett is véges
Einstein szerint noha nincsen vége
végtelensége neked nem elég végtelen
vagy magadat nem leled itten régen
nem hiszed hogy hely neked még terem
szenvedsz pedig nincsenek vétkeid
a Téridő gonosz kígyó-tréfája ez
benned az Ősgonosz sandán kétkedik
egy ügyes fogással megint két-vállra tesz
nincs többé sajátidő nincs sajáttér
a szingularitás rád ront beáll végleg
imádkozol a vak világban a Másért
nem jutnak hozzád játszi fények
egyedül maradsz szomorú fogoly
lelked tüze kihal dermedten didereg
sorsod a rög mely mindent megtorol
záporozva sírsz mint egy kisgyerek