Az ötödik
Lélekszilánkok
Álltam a téren,
- vártalak, csurgott az ég hideg leve, ...didergetett,
- s csak egy torz ércszobor nézett le rám kíváncsian.
- "mit akarsz Te gyarló ember?" - suttogta kérdőn.
(Hirtelen nem találtam értelmes választ), - csak odaböktem,
"Nézd mit tartok a kezemben!" s mutattam a halódó csodát.
Hirtelen keserűség tört rám,
- Majd jöttél és az őszi eső sírt könnyeket a lelkünkre, s mosta szelídre arcunk vonásait, kedvesen köszöntve egymást.
- Talán tompul a tegnap hirtelen haragja, mely már a szívünkig hatolt, okozva keserves fájdalmat, s törve legdrágább kincsünket.
Néztelek,...
- tekintetünk találkozott, majd ittuk egymás szeméből a nyugtató boldogságot, s tenyerünkből adtuk egymásnak, az összeszedett lelkünk, véletlen összetört szilánkjait.
Szedegettük s építettük újra törékenységünket.
(- majd valamikor hadd fájjon újra!)
- De most talán gyógyul a fájdalom, és most megdöbbenek, milyen törékeny is a Lélek!
- Köszönöm Kedvesem, ... megint megmentettél!
S csak azt remélem, neked sem esett bajod, és bár már nincs a kezemben, mert a szívemig hatolt,
- egy szilánk a lelkedből, mit még vissza kell adnom, vagy őrzöm mindörökre, mint szívfájdalom!
Mert most döbbentem rá igazán, hogy milyen is a halandó élet!
Szívből fáj és lelket tipró!
- Búcsúnk után elfelé, egy csemetefa remegett szavakat a fülembe,
- (te kedves ember, ne hagyd törni kedvesed lelkét többé soha!)
Már hiszem, hogy a szívemnek is kellesz, hisz már egy lélekszilánkod otthona!
20080916
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!