A hetedik
Álom
Mellettem tornyosuló fellegek, kedvüket a sötét bú járja át, nem úgy mint nyáron, mikor pajkos szellő kergette bolondos kislányát.
Most itt ülök az egyik peremén s nézek a mélybe, mily rossz is e Világ, - sötét, de látom itt-ott, egy-egy hunyorgó gyertyaláng, mint szunnyadó csodák.
Könnyeim csordulnak szememből s a sötét mélybe hulló, hideg esőcseppekkel keverednek.
Valami vonz, most lejjebb csusszanok s érzem, amint lágyan a földre huppanok. Furcsa, lábam nem érinti s nem hagy lábnyomot, mint imént tollam, mely éppen kifogyott!
- (már többször tette meg velem mostanában!)
- Utamon utcai lámpák magasodnak fölém, hideg fényük torz tükörként vetítik alakom a kockakő esőtől csillogó testére.
Lassan lopódzik az árnyam, majd megáll, megkerül s újra kúszik előre, - érdekes játék, gondolom.
- félhomály.
Majd hallok egy hangot, - suttog.
- "Állj, ne bánts, nem az vagyok akinek hittél!"
- majd a hang felé osonok.
Egy ablakon szűrődnek ki e szavak s csak hallgatom, - hallgatom.
Közben csak csepereg az eső és már majdnem bőrig áztam, - fázok.
De csak hív a hang.
- "Nem tudok menekülni tőled! - nem tudok!"
Két tenyerem az üvegre tapasztom, közelebb hajolok, leheletemtől párás lesz az üveg s most szívet rajzolok, majd ajkammal megérintem és belecsókolok.
Csak egyre hív a hang, - a bejárati ajtó résén bepréselem magam, ázott kabátom poros lett,
- nem baj, félredobom.
A hálószoba ajtó csak résnyire van nyitva, beljebb lököm az ujjammal, mely tárul és halkan nyikkanva megáll.
Egy gyertya pislákol a szekrényen, vanília illatot árasztva tölti be a szobát. Hunyorgó árnyak mindenütt.
Meglátom őt, - arca meggyötört s párnáját görcsösen öleli magához,
- fél, nagyon fél!
Újra hallom a hangját,
- "Ne bánts, kérlek, ne bánts!"
Az ágya szélére ülök, megérintem őt, - összerezzen, de alszik tovább.
Majd levetem átázott ruhám és mellébújok a paplan alá.
Forró a teste s beleborzong a hűvösségembe. Egy kicsit átmelegszek én is.
- Érzem, megnyugszik s kérdi,
- "Hol voltál ilyen sokáig, féltem nélküled,
- többé ne tégy ilyet!"
Majd átöleltem őt és eggyé vált a testünk.
- "Szép álmokat Kedvesem!"
Reggel ébresztő órára riadt s álmosan ment az ablakhoz, a függönyt elhúzta, - még mindig esik, közben megláttja, a már cseppektől csurgó szívet az üvegen, - felsziszent.
- "Hát mégis itt járt?"
A szeméből könnycseppek gurultak végig az arcán, majd nagy cseppekben hulltak a szőnyegre, ... - már megint esik!
Én újra egy felhőn ülök, nézem őt az ablakon keresztül, már nem sírok, egy kicsit álma voltam,
- Szeretem Őt!
20080921
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!