Reménytelen esélyét a létnek,
ép ésszel elviselni nem lehet.
Kell, hogy valaki nyújtson feléd,
önzetlenül, segítő kezet.
Néha elég egy szentjános bogár,
ki remény fényével ablakodba száll.
Ha már ennyi sem jut, marad a téboly.
Téboly, tébolyultak,
és én miért nem közétek tartozom?!
Talán jobb lenne,
ha nincs már irgalom.
Adjunk egymásnak esélyt!
Duhaj jókedvem
mostanság elhagyott!
A Nap sugarából
csak egy fotont kérek.
Mit aggódtok,
hisz’ nektek is hagyok?!
Gazok közt a jóság - öngyilkosság,
vidámak közt sírni – ünneprontás.
Sírók közt a kacaj, – az gyilkosság!
Meggondolni, hogy mit miért,
és most hogyan,
ez itt most értelmetlen,
ennek értelme van.
Egyszerűbb nem tudni,
hogy cellánk gömbölyű,
s számolni, hogy hány sarka van.
Ha kacagnak,
kik ezt gondolkodás helyett teszik,
s agysejtjeim malma
nekem ez ellen védekezik,
hidd el, megbénítanám,
s velük együtt, gyilkos hahotával,
tébolyultan kacagnám,
a semmit!