bőröd bársonyán
ezernyi csók
súgja a szerelem
lágy himnuszát,
érkező vihar
zászlóit tűzi arcodra,
mig az ujj tapogat
testre feszített
húrokon,
keresve a hangot
megadni
a dallamot.
hangolnak
a zenészek,
kezdődik az előadás.
a karmester pálcája
a magasba,
ezernyi vonó
lendül, kitépve
a semmiből,
a legszebb melódiát.
halkan, mint
mikor a szél zúg,
épül egyre
erősebben, mint
testben a lélek,
mi szállni kíván.
bőrödhöz érve,
mint mágnes
taszít és vonz
- ne tiltakozz -!
mint gordonkán,
magasból
a mélybe,
futnak testeden
remegő ujjaim,
fellazítva a mindent,
feszülő izmaid,
kiengednek,
mint tavasszal
a fagyos föld.
illatával korbácsolja
a vad ösztönt,
egy pillanatra
lét felkapja fejét,
mint vad
a puszták közepén,
szoborrá merevedik
az ájult éj.
de a zene szól
a vad ritmus,
-scherzot’ még!
Rohanj tovább,
míg alagútba
nem érsz.
de ajkam
ajkadhoz ér,
égünk
a máglya tüzén,
mit gyújtott,
lángoló vérünk
a szerelem
kínpadján,
hol elvérezve,
ájultan keressük
egymás kezét.
a pillanat
ránk talál,
egymásba olvadva
mint virág és
a borostyán.
/scherzo/( e.: szkerco) meglepő fordulatokkal teli hangszeres zenemű