Csilingelő hangot vetve hullnak alá lassan
A roppant homokóra apró szemcséi,
Miközben egymás után elmúlnak, elszaladnak
Vénséges világunk illanó percei.
Ám a sziporkázóan szép dallamot elnyomják
Mélyről jövő morajló-dübörgő neszek,
Míg elfordulnak egymáson az Időt alkotó
Rozsdás, de grandiózus fogaskerekek.
Az időtlen gépezet él, mozog és működik,
Kitartón járja élete örök táncát;
A véget nem érő mechanizmus nem tépi el
Sohasem az örökkévalóság láncát.
Miriádnyi óraszerkezet és homokóra
Alkotja az Idő vas-kovácsolt szívét,
Vén rugók, ősi csavarok és fogaskerekek
Dolgoztatják a Mindenség gépezetét.
Elég egyetlen apró porszem, mit a kerekek
Éhes vasfogai közé beékelek,
S kattogva-dühösen bevégzik működésüket
A kicsinyke és gigászi alkatrészek.
A hulló, aranyló homokszemek zuhanása
Értelmét vesztve megáll a levegőben,
És én szorosan magamhoz ölellek a fölénk
Tornyosuló üvegburának tövében.
Két örömkönnycsepp hull le szemeimből a földre;
Balra is, jobbra is mélyen beivódik,
Aztán megcsókollak ajkaidon lágyan, forrón;
Csók s ölelés örökkévalóvá válik.
Majd, mikor egy élet múltán a vasfogak közé
Beékelődött homokszem felőrlődik,
Az idő újra megindul, és hogy az életnyi
Szünetet behozza, százszorosra ugrik.
Testünk egy szemvillanás alatt semmivé válik,
És rózsaboltív nő a könnycseppek helyén,
Betakarva minket öröklétű takaróval,
Míg az időtlenség átsuhan szívünk kék egén…