Könny szökik a szemedből,
barátod most a néma csend.
Ki nem mondott szavakból
sző fonalat a kavargó érzelem.
Keserű-édes cseppje hull
hallgatagon most szerteszét.
Egy pillanatig az égig emel,
majd a porban hullik szét.
Barázdák ülnek az arcodon,
a múló idő rajzolt rá karcokat.
Hiába próbálod letörölni róla,
nem engedi az évek vasfoga.
Sóhajod csendes kiáltás,
lelkedből szakadó félelem.
Erőtlen, gyenge lépteid már
nem hallja többé senki sem.
Becsukod az ajtót mögötted,
ne érintse ujjad simogató kéz.
Elrejted a lelked is, ne érezd,
milyen is lenne újra szeretni.
Bezárod a régi, kopott ablakot,
hozzád már ne jusson be fény.
Szived kapujához sincs kulcsod,
hisz elment rég, kit tudnál ölelni.