Minden homályba vész
Írta: Rosa Negra Dátum: Augusztus 15 2007 05:33:47
Visszarántasz az életb?l a homályba
Teljes hír
A lenyugvó nap megvilágítja a házak ablakát,
S a fény visszatükröz?dik rám.
Lehet, hogy ezért nem látsz engem, ezért nem veszel észre,
Pedig ott vagyok, de fényem elveszik a sötétségbe.
Most már lement a nap és csak a lámpák égnek,
S?r? homály borítja egész lényemet.
Elkezdesz keresni, de Te is elveszel a ködben,
Nem mersz tovább lépni, s csak állsz kétségbesetten.
Merre menj tovább, Te se tudod,
Körülötted a köd már s?r?n forog.
Kirajzolódik egy test,
Mely hozzád beszél, de Te észre sem veszed.
Már érzed, hogy árad rád a hideg,
Rettegsz és sírsz, végül elt?nik a test.
Végleg egyedül maradtál,
Nem csinálsz mást, körbe-körbe járkálsz.
Most már én is érzem a hideget,
Mely áthatja egész testemet.
Távol vagy t?lem, és s?r? a köd,
De se hang, se reccsenés, semmi sem zörög.
De mégsem félek,
Te viszont az ?rület határát érinted.
Nálam már kel fel a nap,
Látom a fényt és a kiutat.
Szép lassan indulok el,
Hisz van id?m, félnem már nem kell.
De Te még mindig bolyongsz, és újra zsákutcába érkezel,
Folyamatosan csak magad ellen vétkezel.
Pedig már neked is látnod kéne a kijáratot,
Én már rég afelé tartok.
Megyek, csak megyek, de elkezd sötétülni minden,
És ha nem sietek végleg itt maradok a ködben.
Már futásnak eredek, hogy elérjem a fényl? napot,
De megjelensz, s kezemet a tiédhez kapod.
Visszarántasz az életb?l a homályba,
A forró fényt?l a hideg áradásába.
Újra sötét lesz minden,
Nem látom arcod, s nem értem mért tetted ezt velem.
De a kezemet még mindig fogod,
Mintha bilincs lenne úgy szorítod.
Érzem, ahogy remegsz, s már én is nagyon fázom,
S?r?södik fölöttünk a köd, s ránk omlik, mint egy sziklahalom.
Iszonyú a teher, s összeesünk alatta,
S íme a két halott karjukkal egybefonva.
Nem is olyan nagy veszteség ez az egész,
Hisz múlt, jelen, jöv?; minden homályba vész.