Mint sárba tiport lábnyom,
úgy hagysz jelet magad után.
Mint messzire dobott kő,
úgy dobsz el mindent, mi fáj.
Lényed csillaga porba hullt,
apró szilánkjai sebzik lelkedet.
Egy utolsó fényes villanás,
aztán hunyni látszik a varázs.
Hálót sző most a néma csend,
a dércsipte biborhajnalon.
Sóhajok szállnak a lágy széllel,
belesimulnak az ég kékjébe.
Rezzen a fán az őszi falevél,
zöldellő koronáját siratja.
Reszkető utolsó érintés,
bársonyos ujjaid simitja.