Immár egy éve, hogy üvöltő csend vesz körül,
rozsdásodó agyam kerekeit nincs miért, járassam,
helyem nem találom, agyam nem használom,
lassan fehéredni kezd a szürkeállományom.
Már nincs minek, és nincs kiért,
már nem küzdök a semmiért,
sumákul elgáncsolt az élet,
máig sem tudom miért.
Ketyegő bomba tetején ülök,
mely egyre hangosabban ketyeg.
Köröttem süket árnyak járnak,
nem tudom, meddig lehetek veletek.
Sokszor már magam sem értem,
hogy ép elmével nem tehetek semmit,
hogy az élettől miért csak ennyi jutott,
s nem kaphattam többet, csupán ennyit.
Agyamnak feladatot nem adnak,
agysejtjeim lassan elsorvadnak.
Úgy tűnik részemre nincs sehol se hely,
még nem az agyamat veszítettem el!
Néha úgy érzem magam, mint festő,
ki vásznára festékét nem kenheti,
s művei festése helyett idejét
képkeretezéssel tengeti.
Csak egy hajszál, mit láthattok belőlem,
hajamnak többi szála már parlagon hever.
Életem ménese immár szerteszaladt,
paripáimból csak egy patkószeg maradt.