Vallomást tesz éjjel a hold
S egy holt oly kéjjel csókol,
Hogy elaltat a völgy tövében.
Mónika él az álmomban,
S én sem halok az övében.
Van ki köddé vált a távolban,
Vártam rá avarig a hótól.
De már csak a vallomást várom a holdtól.
Kertemben oly szép madár
Lakozik, habár szállna messze,
De nem tud, még erőtlen és gyenge.
Néha nézem és hallgatom énekét
A jelen sikolyát, a múltét s az évekét.
Éjből szőtt tolljait lebbenti hangtalan,
Hangja álmot fűz bőrömbe, alaktalan.
Tán ő lenne tükörvízen szálló hattyú?
Mondd ki vagy?
Nap-fekete varjú.
Tüdőm oltalomra vágyik,
Megadom, míg cigarettám parázslik.
A halál messze jár még,
De ha mégsem, Ő majd elkapja a karom,
S velem lesz, míg torkon lő a fájadalom.
Nem kell márvány, csak érdes kő,
Letérdel elé s megsimítja Ő.
Éjjel majd nevetek a mécsessel,
A virággal s kővel, az érdessel.
Vagy égess el.
Ne suttogjak feléd,
Csak hamvam röptetsd föl,
Egészen a szirt felé.
Hol felhőkbe olvadok
S hárfák húrjaira.
Pengesd életem, majd éneklek,
Vagy dalolj te, hogy ki voltam én neked.
Csak lássalak!
Hiába fut felém száz alak,
Tudd, én téged választalak.
Sajgó szemeim már csak erőltetik agyam,
Hogy felfogja mit érzékelek,
Kezem, mikor érték kezek,
Fagyos párába fojtom magam.
Templomok és szemétbányák,
Hit egy erőben, tört kréta és lomok,
Könnyes szememben nem bú van, csak homok.
Por-örvény és ásvány ösvény,
Olyan útra lépek önként
Hol velem vagy és maradsz is,
Anélkül, hogy kérnélek.
Ez két test, két lélek és így a szép.
Lelkem szivárvány, de a múltam fakó szépia,
Monokróm az emléked, mely tépi a kérgem.
Tölgyből lettem fűzfa s évgyűrű,
Gyűszűbe fűzött múltam lököm tóba,
Ezt a fikció s ráció majd megissza.
Kérlek ne építs hidat,
Én már nem megyek vissza.