Én…, csak…, leültem egy székbe…,
- …gyanútlanul mentem oda..,
hogy mi történik ott, majd vélem,
nem gondoltam volna, - soha!
Emlékszem, magam elé néztem,
s tudom, nem is néztem oda,
de lángra lobbant egy szív, így is értem,
aki nem…, s nem libben tova!
Lángolása fáklyaként világít,
nem észrevenni, nem lehet,
perzselő hatásokat áraszt,
- s …célba vette velük, - szívemet!
Azóta, ostrom alatt állok…,
- még, versek is röppenek felém,
- jól tudom, - rólam szól minden:
- nap…, álom…, költemény!
Nő mivoltom, ledöntött egy férfit,
meglátott és lábamnál hever,
nem sok szó, mit beszélt velem eddig,
s azt suttogja - „Megkérné kezem…!”
Lélekről beszél, meg Földről,
hogy „ide, találkozni jöttünk,
mindenképp megismerni egymást,
bárki is legyen még, körülöttünk!”
Ajkamat dicséri, s a vállam,
s „örökre bámulná szememet…”,
- s hangom, - „tán, - baj volt…” meghallania, -
mert „anélkül élni…, - már nem lehet!”
Még meg is ijedtem kicsit, egy-kétszer,
hallottam, nyomomban loholni lépteit,
- de tudom, - csak azért tette,
mert félt, - ha nem teszi, elveszít.
- - -
Holnap..., - egy alkalom jön újra,
holnap..., - megint találkozunk,
holnap..., - hozzám fog sietni,
s ha akarom, - tovább barátkozunk.
Holnap..., - valamit akar majd…,
- hogy mondjam meg, a jövőt!
Mit álmodok én arról,
- s benne, - mi-ként látom őt?
HOLNAP...,- CSAK TŐLEM FÜGG KÉT ÉLET…,
attól, hogy milyen döntést hozok,
holnap..., - csak tőlem függ két sors,
s hogy öröm-, vagy bánat- könny csorog!
Holnap..., - a szavam fogja lesni,
- magamból vajon, - mennyit is adok?
…
Én…, csak…, leültem egy székbe…,
…s azóta…,
IMÁDOTT NŐ VAGYOK!