Jégmadár
Bár fészkem én a völgybe raktam,
Néha féktelen bennem a vágy,
Hogy érezzem az élő magasban,
Meztelen hegyek légáramlatát.
Kiéhezve szomjazom itt lent,
A széljárta, borzolt csúcsokat,
S néha szeretnék eldobni mindent,
Ami poros, földi és fojtogat.
Elnézném, mily tág az örök kép,
Ködben rejtőzők az oszlopok,
Ahogy párás harmat és hűvösség
Róluk nyújtózva hozzám lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
Megkettőzik a Nap záporát,
Hol angyalok pille lába lépked,
Forr a csend, suhan a gleccseren át.