Járom az üres viharos partot
szél fújja csapzott hajamat,
eső áztatja szomorú arcomat,
könnyeim hullnak egyre csak,
mint háborgó kiáradt patak,
csak mások ne lássák titkomat!
Ne lássák bánatom,ne lássák
haragom,elbújni a világtól,
egy kicsit most hagyjatok!
Nem kell vigasztaló szavatok,
együttérző kedves mosolyok,
csak lázadok,magammal harcolok.
Fejemben cikázó ezer gondolat
felkavarja most sebzett lelkemet,
szívemből tépve ki egy darabot,
s lassan összetörve a semmibe hull.
Marad utána üresség, néma közöny,
csonkig égő gyertyaszál az asztalon.
Holnap új nap jő, s a napsugár is
besüt talán végre az ablakon,
s letörli majd szememről a könnyet,
ha majd pacsirta dala szól odakint
a zöld ruhába bújt lombokon,elhozza
a reményt,az életet,ha megint akarom!