Annuska néninek
Árnyak szövik
az
eltévedt
létet.
Bokrok alján
nyíló
virágok,
árván
félnek.
Rejtőző magány
kergeti
az
álmokat,
hűség nyelvén
szólítja
a
vágyakat.
Mi még
benne
vagyunk,
nyomainkat
tapossa
a
múlt,
de
a
fájó tudat
mardossa
a
józan észt.
Állok a
keresztje
előtt,
számolom
az
elveszett
időt,
mit
elvett
tőlünk
drága áron:
lopott
órákat,
rohanó
perceket.
Nincs rá
bocsánat,
elmém mossa
a
részegen
betört
szív csorbáját.
Szúrnak a
szilánkok,
dörgöli mérgét
a
rút
tétlenségnek.
Áhított csend
honol
a
temető
kertben.
Lassan megyünk
a
kis
kapun
ki,
visszatérő
vendégként
Ön
szótlanul
fogad…
2009. március 19. csütörtök