közösségünk néhai szolgájának:Tibi bácsi emlékére
Tavaszi szellő simogatja a fákat,
rügyeket bontanak a lengő ágak,
zöldül már a határ - gólya kelepel
s ez újjáébredésben lelkünk megremeg:
mennyi szépség,mennyi könnyű kis mosoly,
mennyi szigorú tekintet, mennyi komoly
élet-szerető kapaszkodó görcsös gyökér!
Mondd, mindez most már neked mennyit ér?
Kezed imára merevedő fagyos néma csend,
tavasszal így borzong át rajtunk e rend.
Vigasz-zsoltáros sóhajjal tele a szánk.
Húzatos temetőkert lenne a hazánk ?
Koporsódon koppanó kövek nekünk fájnak,
mint nagypénteki elmúlás e tavaszi tájnak.
Neked már mindegy e rügyet lengető tavasz:
szívünkben mosolygó szigorral megmaradsz.
Koporsódra koppantak a kövek s szavaink,
sírodtól elhoztuk magunkkal jajaink.
Kőverte koporsódban aludd örök álmod:
nekünk megszolgált gyönyörű világod.
Faggató kövek koporsódon koppantak,
téged elsírató könnyeket ontanak.
Tavaszi szellő arcukra fújja a csendet,
mely, míg köztünk voltál, hitté érett benned.
Istenünk, adj vígasztaló megtartó hitet
nekünk,
kiket e halál megrendített!
Ámen