Anyám képe lelkemen
….és furcsán csillogott a szeme.
Talán az öröm, talán a múlt bánatos könnye
rejtett gyémántszikrákat belé.
Apró ráncait takarta kedves mosolya.
Fehér haját a múló idő festette,
de nem bánta, csak legyintett nevetve.
Ez az élet rendje,
mikor az egész kenyérből
már csak morzsa marad.
Már nem éhes a lélek,
csak a szem kíván még néhány falatot.
Törékeny termete nekem óriás volt,
apró lépte halkan csosszant a kövön,
mikor jött elém, megölelt,
még akkor is a kisfia voltam,
bár, már az én hajamba is
ezüsttincset festett az idő.
Már lelkembe őrzöm képét.
Arany sugarak szárnyán verdes
egy magányos szív,
s ha hív is egy messzi hang,
hogy indulni kell, mert vár valahol,
hát szívesen mennék egy ismeretlen világ felé,
ahol megölelném újra és örökre.