Óvatosan lépett,
meztelen talpán
érezve minden kavicsot
és csak nézett
kábán maga elé,
mint aki nem lát,
nem hall, de célja van,
s tudja merre tart.
Karcsú lába vitte előre,
nem gondolt vele,
vajon keressen ösvényt-e,
hisz oly sokszor járta
már a keskeny utat,
hogy behúnyt szemmel is
meglelné a kutat,
melyhez tartott éppen,
két korsóval kezében.
Billegő csípőjét lágyan
ölelte az ócska kelme,
mely tiszta volt,
de a szegénység szülte.
Korsóval a kézben,
vízért ment ő éppen,
- mint mondom,
kényelmesen, szépen.
Finom arcán ártatlan
és szomorú kábulat,
fájó szívének terhét
cipelte nap mint nap.
A két korsót belemeríti a vízbe,
s elméláz a tükörképét nézve,
a kút peremén üldögélve.
Majd karcsú derekát meghajlítja a súly,
mert visszafelé már
nem a könnyedség az úr!
Gondjainak súlyát így hát
a cserépedények veszik át.
Talán ha lehet, amikor majd
kiöntöm a vizet -
gondolja menet közben -,
szívem is könnyebb leszen...
Mert hogy mit tehet,
ha a balga minden dobbanása
örökös bajt hoz önnön magára?
Helyét nem találja ott,
ahol mások boldogok,
magányos lelke csodára vár,
ó! csak jönne, jönne már!