Az ablakon túl, már a Nap heve perzsel.
Pimaszul zajong a verebek hada,
Meglepem önmagam-e szerény verssel,
Bár kapcsolatunk most eléggé laza.
Mi az, amit eddig magam mögött hagytam?
Csak egy újabb kilométerkövet?
S mi az, amit eddig az élettől kaptam?
Árnyékom, büszkén, vagy pirúlva követ?
Mennyi még az út és hol tartok Én rajta?
És ha hideg eső korbácsol utamon,
Lesz-e menedékül egy útszéli pajta,
Hol cseppjei felszáradhatnak hajamon?
Egyedűl kóbórol lelkem tovább a Széllel,
Vagy nyilával újból megsebez Ámor?
S nem álmodom tovább egyedűl minden éjjel?
Mellém szegődik egy szép Angyali Vándor?
Mennyi a kérdés és nincs semmi válasz.
Titkát a jövő nem adja egykönnyen.
Sok gyermek első lépéseit láttam,
S egyre több sír fölött hullik a könnyem.
De megyek tovább kijelölt utamon,
Hátizsákom csak egyre hízik, telik.
Tiszta tekintettel a Végtelent kutatom,
Konok lépteim az út porát felverik.
Teleszívom tüdőm csurig levegővel,
Megmosolygom az útszéli árva kis virágot,
Haladok tovább, töretlen erővel,
S magamhoz ölelem az egész Világot!
Jártam már nyárban, térdig a sárban,
Téli jégpáncélon csúszkáltam sokat.
De felmelegedtem a fénylő Napsugárban,
S éjjel követtem a kéklő Csillagokat.
Ha pihenni dőltem az illatos fűbe,
Egy vakondtúrásra hajtottam fejemet
És százezer tücsök ciripelt körben,
Hold, ezüst sugarával,(hogy ne zavarja álmom,
gyöngéden takarta be)elfáradt testemet.
Reggeli italom, a friss ízű harmat,
Hajnal szájáról lopva lecsókolom.
A madárdal a fákon még hallgat,
Gyűrött,szakadt ruhám,csendben leporolom.
Elindulok, egy gyönyörű pillangó,tarka szárnyán
Csapongva, kitartón követ.
Így hagyom el Életem Útján
A Negyvenhatodik kilométerkövet....
2009.04.09.