Lepkék
Mikor zefír törékeny szárnyait kibontja,
Új színt kap tőle minden, hívogatón virít,
Útvesztőkben lélek, felhőkben zene lakik,
Színpompát, rügyet tűz a rétre, lankás dombra.
Hol méh döngicsél és a tarka bogárhad dong,
A zsenge szárny selyemporát lerázza, lengve,
Sóhajként tűnnek el az égi végtelenbe,
És a zöld nászi ágy vágyát szitálja zsongva.
Tűzködök skarlát legyezőit szövi a Nap,
Ezernyi surranó szívfátyol hálója száll,
Megrészegülten szerelmi ébredésre vár,
Vibrálva a rezgő fényerek hallgatóznak.
Pilleként kelni ki, halni, ha hull a rózsa,
Langyos szellő áramán űzni a szűz eget,
Fűszeres illatok között ittasodni meg,
Az alig kinyílt virág kelyhén ringatózva.
A lepkéknek mámoros élete ennyi csak,
Olyanok ők, mint égő vágy mi soha nem hül,
Mi mindenen átsuhan, semmitől sem enyhül,
S gyönyörökre szomjasan végül a mennybe csap.