Midőn a Szent Szobrász figurám faragta,
Fukar kezekkel mért, s száraz volt agyagja.
Frisset nem szállított Lucifer, a sánta,
S így az Úr vésőjét a fejéhez vágta.
Vézna alakot gyúrt a saját képére,
Hosszasan sóhajtott, s otthagyott végtére.
Az is tiszta csoda, hogy köztetek élek,
Keblemet feszíti irdatlan nagy lélek.
Micsoda pazarlás: ily testben nagy lélek,
Kiszakad belőlem, néha attól félek.
Kopik is, szakad is. S helyette? Nocsak!?
Fejlődik, dagadoz joviális pocak.
Pipaszár lábakon, mint afféle gólya,
Ki hosszú lábakkal az útjait rója.
Néha fel-felröppen, szárnyal a magasban,
Pegazusára már nem könnyedén pattan.
Mi vezetett erre a nagy ellentmondásra?
Nem más, mint az Úr hosszas sóhajtása.
Így lehelte belém azt a nagy-nagy lelket,
Amelyből morzsákat írásimban leltek.
Kérés: ne tekintsétek ezt a verset nagyképűségnek