ELFOGYVA...
Merengőn
szemem
a tájba vész'
áldott eső
hull alá,
a por
mohó-puhán
magába szívja
a szőke ég
bánatát...
a távolban
vészjósló vihar
vajúdik
a horizonton,
előttem
szétterül
lebeg
utat sebesen
keresve remél,
nyújtózva
nyúlik lefelé
a föld alá...
ismét robog,
ütközik
arcom elé,
fanyar
balzsamot hoz
kúszik lassan
az elmúlás
rét-illatát
árasztva...
vágtat
nyerít a szél
szilaj vad
paripaként
mellkasomon
táncol,
hajlott háttal
állok ellent,
mint a fák,
'míg a Nap
földre huppanva
tócsákban
mosdatja arcát...
elém dőlnek
a hegyek,
tekintetem újra
a tájba vész'
elszakad arcomtól
egy kéz...
csak a semmi
marad,
ahogy kihullik
életemből
minden,
hiszen csak
egy vihar
volt,
'mit messze
fúj a szél...