Halvány lámpafénynél ülve kérdem meg a magánytól:
mond, hogy jutottam erre a sorsra?
Mikor lett eldöntve, hogy egyszer
itt kell ülnöm veled egyik éjszaka?
Korán jöttél, és későn távozol.
Messze még a pirkadat,
és a Hold is csak most jött fel.
Az élet kapujában állok
s te fogod a kezemet.
Félsz attól hogy leesem,
hogy elszakadok tőled.
Nem engedsz, magadhoz láncolsz.
Az összes könnyem eltűnt,
képtelen vagyok sírni.
A szemem is megszokta látványod.
S, hogy mikor? Nem tudom.
Már hiányozna lényed, ha eltűnnél,
ne menj, maradj mellettem.
Nem kell már más nekem,
csak a közelséged.
Az én társaságom csak te vagy,
nem pedig az emberek.
Te mindig mellettem vagy,
soha nem mész el.
A magány az én társaságom,
mellettem van mindig, és örökké.