Ez a tél most elszomorít engem.
Olyan, mintha végleg megtelepedne.
Hisz` befagytak a tavak, madár sem dalol,
csak a szél fütyül dallamot az eresz alól.
Búskomoran csendül e vad-szonáta.
Ahogyan hallgat lelkünk, hallgatja
az éjnek, sokszor megcsodált szépsége,
és így együtt, e végtelen földöntúli egységben
már-már kínzón akarjuk: Örökké így maradjon.
Legyen hát, tegyünk eleget a vágynak,
de ne sírjuk át a fagyos májusi éjszakákat,
mikor dermedtségünkből eszmélünk, hogy a tavasz
még erőtlen, s csak zúzmara feszül az ágon rügy helyett!
Vakító fehérsége síkos-tévútra vezet.
Ármánykodó fergetegként zúdítja ránk a fagy
zordabbnál-zordabb leheletét, s a téli sötétség
most zuhanó gerendaként szakad reánk.
Egy kint felejtett fáklya fénye dacol vele.
Csodálatos a tűz ereje, ahogyan szemem
hozzászokik a vakító fényhez, látni, fogy a tél ereje.
Már nem oly` büszke és gőgös, mint azelőtt.
Egyszer mindennek vége lesz, akár a jó mesének,
fénynek, szerelemnek, elnyújtott kéjnek éppúgy,
mint ennek a téli estébe vetett andalító,
karácsony-közeli, lírikus képzelgésnek is.
Míg a feketén-telített ég hópelyheit a szél,
gonosz kacagással szórja szerteszét.