Folyás után lépked a sugáruton.
Tartózkodóan fehér botjával tapogat,
Járása vonszolt,csoszog
Fehér figyeléséből kilátszik,vaksága az.
Vállal az emberek nem törődve meg-meg lökik,
Meging mint Góliát,de nem sir.
Ő csak megyen előre
S megállni nem bir.
Ti, kik tudjátok hogy mikor van a nappal,
A Nap mennyire gömbölyű,
Nem értitek pályámat,
Mennyire fázok, mennyire sötét és gyönyörű.
Lemérve az áldozatot
Botjának kerekitett végét
Nem lesz ösvénye egyenes
Kinek horizontja,látóköre nincsen még itt.
Este van,sötét a parkban...
Szerelmesek összebújva a zajos városból
Fázva,teste görnyedt, padon űlve
Tó partján hallgatózik,vágyakból.
Ritmusos hullámokon szippant Hársnak illatából,
Szemei vágyva szól,
Szegzi erőböl tónak felszinére
Ott,nem lát semmit vakságátol
Csak két foszforeszkáló csillagrész ,a múltból.
Nincsen álmom
Rozoga szemhély alatt
S a reggelt semmi nem hireszteli
Következtet zajból,a holnapért reménykedni.
Egyszer-egyszer a fájdalom
Jobban összegörnyeszt engem,
Mint a kékes órákban
Továbá hallgatom a Földet
Csendben,vakságban.