Ködös függöny mögöttt eltitkolt léted jajszava,
Mezítelen lelkedben csak kétség diadala.
Csapongó gondolatok, sápadtszín az arcodon,
Remélhetem-e még, hogy a fény, szemedben felragyog.
Karomban tartva, zúgóvízesés mellett,
Rózsapiros ajkadon alszom majd el.
Hűs keblemre hajolj kedvesem,
Hogy a dobogó szívemet hald csendesen.
Érintésed, igaz boldogságot hint elém,
Hogy e szerelem hitében higgyek én.
Köd mögül elő jön még a Nap sugara,
Széttárt karomba, gyere haza.
Ne legyen a könnyed olyan, mint a tó,
Elapadva, kiszáradva, ha nincs több szó.
Kristálygömbe van az igaz gyöngyök gyöngye,
Színarany szalaggal most átkötve.
Neked nyújtom féltett kincsemet,
Hogy világítson neked a föld és az ég felett.
Behunyt szemeddel láss csodát,
Benne a kétkarom csak terád vár.
Feljövő csillagoknak mondtam el az este,
De a kérdésemre sajnos, nem felelt senkise.
Időm a jövő és várlak még téged,
Tudom a szíved szerelmes dalát tényleg.
Mondtam én minden éjszakán azt is a Holdnak,
Téged semmi, senki nem pótolhat.