Mint csontboltozat alól kiröppenő,
Tétova, merengő gondolat,
Perdülsz ellankadva, szétterülve némán,
Magadba ölelve a térnek egy darabját.
Születsz, benned tágul a tér,
Tüdőmnek mélye lehelte életed,
De röptödben már hideg idegen vagy,
Beleakadsz minden apróságba,
Mint az emberi butaságba, a fény felé törekvő,
Csillogó emberi gondolat.
Húz a mélység, cibál a közeg.
Dobáljanak bár gonosz szárnyú szelek,
De te hányj csak bátran fittyet,
A nehézkedés merev törvényinek.