Tollamat szegre akasztom, nem kell már.
A versírást immár eltemettem.
Más vagyok már, mint ki régen voltam.
Írjanak már mások énhelyettem.
Tűzbe nem hoz engem már az élet,
álmom szertefoszlott, immár semmivé lett.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
Mosolygott énrám régen még az ég is.
A föld akkortájt boldognak talált.
Minden faágon madár énekelt,
és én hallgattam a madár dalát.
Akkoriban frissebb volt a harmat,
a virágon jobban pompázott az illat.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
Fiatalon még másképp szólt a dalom,
írásim baráti szem követte.
Úgy éreztem, van értelme írnom,
mára semmi sem maradt helyette.
Ontottuk ifjú szívünk írását,
nem lelem már ennek földi mását.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
Azt hittük, hogy jobb lesz tán az élet.
Sirattuk a régi nemzedéket.
Emelt fővel néztünk a hazára,
fiatalon éltük az életet.
Dalainkat lábaidhoz tettük,
írásokkal, okkal, hazánkat éltettük.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
Elhittük, lesz, mi marad majd utánunk,
ha a sírhantunk végleg eltemet.
Lesz, ki műveinket tovább zengi,
lesz tán, aki néha még megemleget.
Hittük, hogy nekünk majd babér kijár,
sajnos ez az idő rég elmúlott ma már.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
A ködbe vésző dalaimnak lelke,
a túlvilágról talán visszaint.
Halvány emlékként megmarad talán,
és fületekbe suttog tán megint.
Bár ebben alig számítok rátok,
meglehet, hogy pusztába kiálltok.
Te, ki régen úgy szerettél,
fiatalság, hová lettél?
Tollamat szegre akasztom, pihenjen.
Kit érdekel dalaim zöngéje?
Régen méhként dongtak énköröttem,
Üres a kaptár, nincs benne méhe.
Véget ér lassan e földi élet,
fonnyadó virágból a méh sem gyűjt mézet.
Kik testemet eltemették,
létemet, tán észrevették?