Álmomból mennydörgésre ébredek,
De a felhőket már elsodorták a szelek.
Kimegyek a szabadba, már a Nap is kisütött,
Az égen már a szivárvány is tündökölt.
Lassú léptekkel sétálok a vizes fűben,
Egy elázott veréb szárítkozik a napsütésben.
S egy apró egérke egy tócsában kapálózik,
Nehezen bár de végül csak kimászik.
Kicsit messzebb, egy érintetlen tócsa,
Nem túl nagy, nem túl mély, vize tiszta.
Éppen egy gyönyörű virág alatt van,
S a róla legördülő csepp a tócsában csobban.
Figyeltem, ahogy összegyűlnek a cseppek,
S ha már elég nagyok, lassan útra kelnek
Meghajlítják szárát picit a levélnek,
Aztán meghallják hívó szavát a víznek.
Átadják magukat mind a Víz akaratának
És egytől egyig a vízbe csobbannak.
De nem, pár vízcsepp küzd az életéért,
S próbál menekülni a víznek tükrén.
A sok pici gömb csak úgy rohan a vízen,
Ahogy a golyó csúszik a tél fagyos jegén,
De az erős és szilárd akarat mégsem elég
Hiába a kitartás és minden nemes szándék.
Hiába, mert nem kerekedhet felül a vízen
Semmi sem, az egész földkerekségen..
A vízcsepp ereje elfogyni látszik végleg,
De annyit még úszik, mennyit ereje enged.
Aztán meghallja a mindenható Víz szavát,
Már nincs ereje ellenállni, így aláveti magát
A hatalmasabb Erőnek és beolvad a tócsába,
És ezzel tovatűnt hőn áhított szabadsága!