Doboghat-e olyanért e becses szív mit még soha nem törtek össze,
egy olyanért, mint te?
Lázálmok kergetése, beteljesületlen ígéretek
mik csak elpocsékolt szavak, netán mondatok.
S bízva bízik reménykedik a magányos elme,
hogy nem csapják be,
s nem fogják a pokolba juttatni a mennybemenetel két másodperces bejutása után.
Álmodik még a szív,
hogy megzabolázhatja megátalkodott énedet,
s elmond oly sok fohászt éretted.
Annyira fájhat –e a magány, hogy ahhoz bújunk akihez talán sosem tennénk,
de mégis azt érezzük, hogy ez így helyes?
Miért jó a jónak a rossz, s miért kell a rossznak a jó?
Csak nem azért, hogy megkóstoljuk a mennyei mannát,
mibe még nem volt alkalmunk beleharapni?
Álmodik még a szív,
hogy talán egyszer igazából elrabolják,
és el nem engedik,
tiszta szívből szeretik, s meg nem vetik.