.jpg)
Egy nap megszületsz, s annak száma is van,
Száz évig élsz, suttogták álmaidban.
Ülepedik az életed, fonnyad benne léted,
Szúette ládikába rejtetted el, emlékképed.
A felszín, mindig szép bőrű babapopó,
Az idő olcsó bérű, szűkmarkú adakozó.
Egy darabig teljesen élesen látod a világot,
Később . . . ch! pár sor az írásod.
Megtanulsz mindent, és adni,
Meg kapni, látszólag jószívűnek hatni,
Dolgozol, hogy a tulaj jó tele tömjön,
Utazol tengeren, a légben, hegyen és völgyön.
Lakodalom, rokonok, meg pompa,
Gyerekek, családi idill azon nyomban.
Sírás-rívás, némi örömkönnyek,
Nézni, ahogy a gyerekek kiröpködnek.
Ülepedik az élet, hintaszéked menedéked,
Ideg, gyógyszerek, takaród már el sem éred.
Unokádnak meséled a sok szerelmes levelet,
Ládikádban sok a zacc, s ott az utolsó lehelet.
De, miből lesz a zacc?
És mivé válik?