Áruló
Az értelem, mint fájdalom hasít át az elmémen.
Sokáig hittem, ez így jó, s helyes,
Most ahogy téged nézlek,
Mindez oly keserédes!
Sejtem mit tettél,
Érzem szagodból,
Pillantásodból, mely árulón fordul el tőlem,
A hazugok tartását vetted immáron fel.
Nem hiszek neked,
Azt suttogod semmi sem történt, de én tudom,
Képzeleted szüleményei ezek a szavak,
S te álnok kígyóként köpöd felém azokat.
Az éj leple alatt érzem magamon fürkésző tekinteted,
Azt hiszed, alszom, s óvatossággal hajolsz felém,
Bűntudatod apró csókot lehel arcomra,
Majd eltűnsz az éjszakában.
Láthatatlanul követlek utcákon át,
Egy egész városon át,
Az árulók szerencsétlenségével vezetsz aranyfonállal hozzá.
Egyszer sem veszel észre, s én, tovább követlek.
Lépcsőket szedjük sorra,
Az utolsó sor előtt meghúzódva dobogó szívvel figyellek,
Két halk kopogás, nem több, s az ajtó feltárul előtted.
Kettétört a szívem.
Az értelem, mint fájdalom hasít át az elmémen.
Karjaidba simulva látom őt meghitten.
Emlékek sora cikázik fejemben.
Könnyek szöknek szemembe
Láttam mit tettél,
A homályos függönyön át,
A csókoddal illetted őt, úgy, mint egykor engem,
Új szerelem égette immár szívedet.
Elfordultam, szememet behunytam.
Lassan távoztam el.
Vakságot kívánva magamnak e percben.
De az álnok becsapott, most már egy más nőé vagyon.
Értelmetlen hazugságok,
Gyarló játszadozások,
Csomagok az ajtóm előtt,
A hajnal nem hozta vissza őt hozzám.
Örökre eltűnt a szívemmel együtt.