Egy halvány mosoly dereng arcán,
Mikor tekintete a múltba réved,
S szomorú szemében látszik,
Hogy gondolatban mivel játszik.
"Isten véled!"
Szíve szakad meg annyira szeret,
S úgy vágyta a kezet,
Mi mohón ölte át egykor.
Ül a sziklán, szinte az égben,
Vad, ordító, fagyos szélben.
Messzi távolba tekint,
S könnye szakad megint.
Tudja számára elveszett egy óriási kincs,
Mi igazából egy ember életében sokszor nincs.
Igen talán az ő hibája,
Hogy messzi már a boldog élet,
S sötét, mi egykor fénylett.
Minden mi színes volt, most fekete-fehér.
Fekete a vér, mi fehér bőréből folyik a sziklára.
Szelek szárnyán akart a menybe szállni,
Nem akart már tovább várni.
A fájdalom mi belülről égette,
Arra késztette,
Hogy a magasból alá a mélybe hulljon le,
S bár a földi lét fájdalma alább hagyott,
Az örök boldogság még magára váratott.
Magányos lelke minden éjjel ugyanoda száll,
S könnyeit hullatva vár.
Együtt sír minden éjjel,
A vadul süvítő széllel.
Kísértet arcán könnyek csillogó áradata fénylik,
S nem múlt érzéseket, ábrándokat kerget minduntalan,
Mikor látja őt az éjjel óráiban.
S egy éjjel szíve nem az ablakhoz viszi,
S mit lát, először maga sem hiszi.
Ott, azon a sziklán ült ő is,
Mint ahol a kedvese ül,
S mellkasában a fájdalom egyre hevül.
Ő is a mélybe néz le,
Talán egy pillanat és vég.
"Ne, ne ugorj" - kiált a széllel,
S ebből a kedvese néhány foszlányt észlel.
Halvány mosoly az arcán,
S karját kitárva, szárnyra kel ő is,
S a mélybe zuhan.
Fekete vér, fehér bőr, véres szikla.
S a test már nyitva,
A lélek szabad.
Ledöntöttek minden falat.
Újra egymásra találnak az éteri légben,
S együtt úszva a fényben mi fehér,
Az életük boldog véget ér.
2009. április 01.