Ne ébressz fel!
Elérkezett hát a hideg tél,
Kiszámíthatatlanul, hevesen, jegesen.
Téli álomra készülök,
Testem ne sérüljön, ha már lelkem sínylődni kényszerül.
Magányosan baktatok a kopár hóborította vidéken,
A hideg megnehezíti helyzetemet, de nem adom fel.
Szembenézek a faggyal,
Vakmerően, és felszegett állal, bátran a közelgő halállal.
Hosszú az út, nem találom a megfelelő helyet,
Zuhogni kezd a hó.
Lábam már így is eltűnik a fehérségben,
Ha tovább esik, betemet egészen.
Csak hűl lejjebb és lejjebb a levegő,
Testem nem elég erős, hogy sokáig küzdjön.
Botladozni kezdek, a lábam elmerevedik, kezeim követik,
Megkezdődött a visszaszámolás.
Fázok, rettenetesen,
Nincs, ki felmelegítsen.
Nem sok van hátra, látom magam előtt a kuckót,
Ott biztosan átaludhatom a telet.
Célvonalban bukok el,
A hóba hullik kimerült testem.
Érzem még arcomon a hideg havat,
Álmosodom, kifárasztott ez az út.
Szempilláim ólomnehezek,
Engedelmesen legördülnek.
Elalszom a hóban,
Szabadkezet adva minden természeti csapásnak.
Egyszer csak meleget érzek arcom másik felén,
Zavarodottan nyitom ki szememet.
A sűrű hóesésben egy alak hajol felém,
Erősen lehunyom a szemem, nem akarom látni ki az.
Nekem már végem, nincs mit tenni,
Csak békében elmenni.
Hagy magamra, magányos valómban,
Egyedül akarok átszállni a másvilágra.
Megemelkedik testem,
Többé már nem a hideg hűti.
Meleg testéhez szorít,
S nem hagy elaludni.
Miért teszed ezt?
Miért ébresztesz fel?
Hagyj inkább, had álmodjak örök álmot,
Soha ne éljek át ilyen magányosságot!
De nem hallgatsz zavarosnak vélt elmémre,
Melegebb helyre viszel, s mellettem maradsz.
Évek telnek el így, s én csak ott ülök melletted,
Míg hajad őszbe gyűlik, s arcod már nem sima többé.
Már nem tudtam mi a magány, elfelejtettem,
Egy szomorú emlék maradt mindössze.
Most, életünk végén, csak azt kérem, hogy ebből az álomból,
Ne ébressz fel, soha kérlek!