Zsoltnak
Minden reggel magammal harcolok,
Nem akarom, hogy a könnyeim lásd,
Mert összetörted az elképzelt csodát,
Így az arcom elé ferde tükröt tartok.
Nehéz játszani már a keserű darabot,
Néha úgy érzem, nem bírom tovább,
Lelkemet sebzi a sok néma hazugság,
A szívemre sajnos nem hallgathatok.
Nem tudom, akartál-e valaha érteni,
Én szeretném, hogy a szívembe láss,
Egyetlen szavad lehetne édes vigasz.
Ne haragudj, talán nem kellene leírni,
De nem tudom tovább eltitkolni már:
Szeretlek. A hiányod üresen fojtogat.