Egykor régen
Mint csillagok az égen,
Úgy éltünk egymás mellett békében.
Szeretetfényünk beragyogta a sötét űrt,
Mely körül vett, de nem törölt.
Bízva bíztunk egymás szavaiban,
Figyeltünk egymás gondjaira,
Nem volt viszály köztünk,
Minden oly tökéletesnek volt közöttünk.
Nemes naivság!
Mily fenséges jelenséged egy tökéletes család reményének!
Óvón öleltél körbe minket,
S milyen gyalázatosan mérgeztél belülről,
Majd hagytál magad mögött!
Egykor régen,
Szép nyári napsütésben,
Együtt szaladtunk a réten,
Kézen fogva szépen,
Édes emlék, s ám milyen ékes!
Órák hosszat beszéltünk, a holdról,
Napról, s bármi másról,
Akkor még nem taszított minket a mélybe némaságunk átka,
Akkor még hallgattunk egymásra.
Halálos csapású átok szállt reánk,
Eltaszított lelkünket egymástól messze az űrben,
Soha ne találjunk egymásra,
Ne mérgezzük egymást hiába.
Mi egyszer elromlott,
S ily értékes volt,
Nem lehetett újra megjavítani,
Csak a saját búnkba eltemetkezni.
Egykor régen,
Régi szép napsütésben,
Ott voltunk egymásnak,
S most ez csak egy távoli szép emlék fájdalma.
Itt élünk egymás mellett,
Lelkünk több ezer kilométerre sodródott egymástól,
Bábokként viselkedünk palástolva érzelmeinket,
Feketegyászba borulva, eltemetve valódi gondolatainkat,
Élettelenül leélve drága életünket, elpazarolva minden percünket.