Egymagam vagyok a világban,
Késő már, de mindent megbántam.
Késő már, mert lement a nap,
Nem hoznak fényt a napsugarak.
Tudom, megint világos lesz, ne félj:
Ez magamnak az én kis mesém.
Ez magamnak a nyugtató szó,
Mert tél van, és leeset az első hó.
Hideg van és azt hiszem álmodok,
A napsütésben én megmártózok.
Megmártózok, hogy könnyebb legyen nekem,
De mint írtam: "nekem sincsen szívem!"
Nincsen szívem, mint a virágnak,
Leköltözök én az alvilágba.
Az alvilágban magam fajták vannak;
Én azért megyek: Hogy bocsánatot kapjak.
Bocsánatot kérek mindenkitől;
Mint kisgyerek, ha könnye kidől.
Sírni kezd az ifjú lélek,
Mert tudja ő, hogy mit is vétett.
Anyám ezzel a sorral vígasztalt:
"Nem baj, lesz majd másik kisfiam!"
Most nem mondja ezt nekem senki,
Mert az életet, nem lehet megvenni.
Alvilágból én majd visszatérek,
Új emberként, amég csak élek.
Új leszek én, mint a virágok:
Mint májusban az orgona hajtások.
Minden rosszat, amit én vétettem,
Jóvá teszi, majd egy új ember.
Jóvá teszi, ha lesz rá ideje,
És igazzá válik a kis meséje!