Nézz e megtört csonka végtelenre,
Fejtegetésem szárnyatlan záloga,
Miként maradt mégis súlya a csendnek,
Szakad fel olykor sebként mámora.
Nem értem meg, mi ez a játék,
Mi ez az űr, mit boldogság teremtett,
Minek tudható e bűvös ajándék,
Tölthető-e még, rakhat-e rendet.
Talán magát a csendet kérdezem,
Kinek léte itt az ajkamon szárad,
Lénye csavarodó láncsora bennem,
Valójának minden cseppje áthat.
Elhúzódik a csendem a csendig,
Már csak a gének játékával élek,
Ahogy a fák nőnek a magas légig,
Te kisérsz a mindenség egéhez.
Vágy vagy, öntudatlan, telhetetlen,
Mit űz a sorsom adta rám mért kényszer,
S nekem e pontban pontként jelöletlen,
Téged törnöm kellene elégszer.
Kezed közt szorítva, süket lázban,
Élő fényt faragok lomhán belőled,
Csapzott veríték fodros hullámzása
Üt ki rám és sója foltot hagyó heg.
Mily gyengeség. Elfolyt érzéseim
A Hold vonzásába esett tengerek,
E hullámzásba csapódtak vétkeim,
Csendben négykézlábra ereszkedek.
Önmagamba zár a négyfal mélye,
S a zajokat bújtó ócska lim-loma,
Fénytörésű küzdő szenvedélye,
Veled beszélni még. Üres szoba.