Nézem a hófehér gyolccsal fedett,
vért izzadó, muszáj-lét testedet
Éjvásznán a bús Hold remeg,
titkot szór most tavunk felett...
Hangtalan s néma szád
már nem szól ostobán...
Ódon korok illata - balzsam -,
e fülledt éjesten beléd martam...
Szemedben égő átkok-villámain
csonttá aszott holtak árnyain
egy kettétört tükörben rég volt
álmaink,
s vele a kínod;
csorba karddal
harcod vívod...
Mosolyra kényszerít e látvány;
- Kereszted viseld hát némán
úgy, mint kinek utolsót mérik,
nem pénzed, a lelkedet kérik!
Vérző sebre - akár a lelkedre -,
a gyógyírt én adom, s hagyom,
hogy álmodd ölelő két karom...