Uralom
Érzem, testem bábuként mozog,
Vékony damilon rángat szívem,
Királynői intéssel dönt lépéseimről,
S én tehetetlenül hagyom irányítani magamat.
Tudatom hiánya fáj, de nem kínoz.
Oly kegyes hozzám, hogy seb nélkül szakít szét.
Úgy, hogy csak a gondolat fájjon,
A való édesen cirógasson.
Drogként hatsz rám,
És én erőtlenül hajlok meg előtted.
Büszkeségem a sárba tiporva,
Régi létem darabokban.
Könnyek nélkül sírnám
Egykori önmagam hiányát,
Öklömmel zúznám szét a gátat,
Ha nem a szívem volna az.
Az uralomtól gyógyuló szívem védem csak.
Oly sok gyötrelem érte e pár év alatt!
S most a hasadékokból, parányi hegek maradtak.
Nem törhetem össze reményeit újra!
Szerelmes bolond szívem!
Hogy is ne értenélek meg?
Hisz veled voltam végig!
Ott voltam minden hasadásodnál!
Veled együtt zokogtam éjeken át!
Oly bátran gyógyítottuk egymást!
Annyiszor hallgattuk eszünk korholását.
S annyiszor vágyódtunk egy másik után!
S most, hogy végre révbe értünk,
Most tagadnám meg magunktól a boldogságot?
Nem, ha akarnám se tehetném.
Mert már nem csak mi vagyunk.
Már ők is vannak..