Esténként fáradtan érek haza.
Délután ,vagy reggel...
És mi vár reám?
Álmos asszony horkol,
Vagy az üres szoba.
Lehet, hogy testem izma bírja,
Lelkem már kimerűlt telep!
Nyomasztó gondjaim leírja,
Kezem, bár reszketeg.
Mit tollam által kiönt szívem,
Megmutatni néktek nem tudom!
Nem bújkáltok előttem, elhiszem.
Barátaim, hozzátok jutni nem tudok.
Leköt a sok gond, a túlélés esélye
Túl kevés!
Anyagi gondokkal szemben
A Szív, az Ész, nagyon kevés!
Van sok-sok színes álmom,
Megvalósításra váró ötletem.
Nem fényűző életre vágyom,
De a pénz/mivel nincs/ fogja a két kezem.
A tengert,talán sosem láthatom.
Színházba, ha ötévenként megyek.
ÉN, miért hátul utazom?
Mindig MÁS vált előre bérletet?
Lehörpintem a maradék söröm,
Talán holnap már úgysem jut rá.
Az ablak alatt párzanak a macskák.
Nekem mindkettő oly kevés öröm.
A forrongó világgal együtt forr a vérem,
E kor auráját valahogy nem értem.
A történelem ismétli önmagát?
Változást csak háború hozhat ránk?
Már eddig is sok síró özvegyet,
Menyasszonyt, anyát, engesztel
Mars, a háború istene,
Millió, jeltelen kereszttel...
1991.