.jpg)
Zsoltnak utoljára
Szélesre tártam kapuit szívemnek,
Hogy kopogtatás nélkül besétálhass,
A lakatom s a kulcsom messze dobtam,
Olyan nagyon akartam, hogy megszeress.
De ma becsukódott a zárnak nyelve,
Már akkor sem jöhetnél, ha kopogtatsz,
S nem hiszek többé tündér-szép álomnak,
Mert reményt ad, pedig mindig csak sebez.
És hazudom, hogy sosem voltál fontos,
Hogy messze vagy, így könnyebb elviselni,
Mert nagyon fáj ez a majdnem boldogság.
El nem mondott szavak súlya mardos,
Amelyeket te már nem fogsz hallani,
Mert neked sohasem lesz szükséged rám.